Mai dátum: 2017.

Tahitótfalu Története

A környező településeken előkerült gazdag leletek tanúsága szerint a terület már az őskor óta lakott volt. A rómaiak korában a birodalom határaként a térség nagy jelentősséggel bírt katonai-védelmi szempontból. A Duna vonalára eső limes mentén mindenütt fényjelzési távolságban, így a mai Tahitótfalu területén is - római őrtornyok állottak, a mai Pokol-csárda helyén római hídfőállás maradványai is előkerültek. Stratégiai jelentőségét mutatja a területén létesített 2 római őrtorony.

A honfoglalás után a mai község Tahi része egy ideig a névadó Thah családé volt. A Rosd nemzetség sarja, Domonkos a feljegyzések szerint, mint királyi pristaldus 1221-ben Thahban lakott. Ezután, 1237-ben hivatalosan a Szentendrei szigetet is e nemzetség kapta meg. A területet a Thahiak - a Rosd nemzetség leszármazottai - kihalásával, Albert király 1439-ben Perki vagy Pöröki Franknak adományozta, de 1447-ben Tahit már a Botos család tulajdonában találjuk.

1447-ben a mai község Tótfalu részét már Thotfalw néven említik az iratok. Az elnevezés oka, hogy szlovén földművelő telepesek érkeztek a községbe. Ettől kezdve a török időkig a település folyamatosan gyarapodott. 1454-ben a dömösi prépostság szerzett birtokrészt a községben.

A község Tótfalu része a török idők alatt ellentétben a Pest megyei településekkel (ideértve Tahit is) szerencsés, a Duna által elzárt fekvése folytán nem szenvedett súlyos károkat, sőt sokan a környező településekről is ide menekültek. A többi településhez hasonlóan azonban kettős adózásra kényszerült. A török defterek 1559-ben 26 házat tartanak nyílván, miközben a komáromi kapitányság 12 házat adóztatott. A felszabadító harcok is elkerülték Tótfalut, így az újratelepítések időszakában, a 18. század elején etnikailag homogén maradt s olyan jelentős település volt, mint Cegléd. 1715-ben 45, 1720-ban 41 háztartást vettek nyilvántartásba. Mária Terézia regnálása alatti úrbéri rendezés (1770) 52 24/32 telket tart nyílván. A térség a török hódoltság után a Zichy család tulajdonából az óbudai koronauradalomhoz került, és királyi tulajdon maradt 1848-ig. 1838-ban és 1876-ban nagy árvíz pusztított a községben, az 1900. évi tűzvész 130 házat emésztett el.

1789-ben területén 2058 hold szántó. 400 hold szőlő, 25 hold kert, 499 hold rét, 1102 hold legelő, 1522 hold erdő található. A feljegyzések szerint lakosai hajóvontatással és hajóslegénykedéssel, halászattal is keresik kenyerüket. A filoxéra pusztításáig nagy jelentőségű a szőlőtermesztés és borkultúra. Ezt bizonyítja Canci Ágost stuttgarti születésű festőművész 1859-ben festett "Tahi szüret" című festménye, ami ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található) A község ez időben malommal rendelkezik, valamint jelentős folyami átkelő.



A sziget egyéb településeihez hasonlóan a reformáció tanai elég korán hatottak a községben, s ez mindvégig meghatározó maradt. A második legnagyobb közösség, a reformátusoknak körülbelül a felét kitevő katolikusok mellett feltétlenül megemlítendő a 19. század második felében betelepülő baptista közösség.

A két településrészt összekötő híd (Almásy-híd) 1914-re készült el, a háborúban a németek által felrobbantott hidat 1947-ben építették újjá (Tildy Zoltán-híd), mai formájában a növekvő közlekedési igényeket kielégítve 1978 óta áll. A mai napig ez az egyetlen út, mely a szigetet a szárazfölddel összeköti.

A Szentendrei szigeten fekvő Tótfalu a községet a sziget legnagyobb agrártelepülésévé teszi. Noha az utóbbi időben nőtt a településrészen a tercier szektorban dolgozók száma, a község megőrizte tradicionális és agrár jellegét. Tahitótfalu legjellemzőbb termesztett növénye az eper.

Tahi a 19. századtól kezdve fokozatosan betelepült, elsősorban a fővárosi tehetős, polgári-művészi réteget vonzotta a nyugodt környezet és a Budapesthez való közelség. Ez meghatározta a községrész üdülő jellegét. Olyan hírességek találtak otthonra itt a Visegrádi hegység lábánál, mint például a festő Ferenczy család és az építész Pollack Mihály. Az 1960-as évektől máig ható fővárosi migráció viszont alaposan felduzzasztotta az agglomerációba tartozó településrészt. A község Tótfalu részének lakossága pedig a '90-es években, elsősorban az Erdélyből érkezőkkel gazdagodott. Így Tahitótfalu község lélekszáma mára meghaladta az 5000 főt.



Tahitótfalu község címere

Címere piros mezőben ezüst (fehér) városfal, közepén egytornyú kaputorony, bejárata nyitott. A torony kupolájának jobb oldalán arany (sárga) csillag, bal oldalán befelé fordított ezüst (fehér) holdsarló. A torony mellett jobbról hasított pajzs, jobb felén vörössel és ezüsttel (fehér) hétszer vágott mező, bal felén kék mezőben egymás alatt két arany (sárga) csillag. A torony bal oldalán az előzővel azonos címerpajzson ezüst (fehér) mezőben szárnyait kiterjesztő, jobbra néző fekete sas, jobb karmai közt függőlegesen tartott ezüst (fehér) pallos, bal karmai közt függőlegesen tartott királyi pálca. A címer barokk, fafaragást ábrázoló, aranyozott kerettel is ábrázolható.
   

Tahitótfalu címerének legrégibb ismert alakja, valószínűleg alapja is Tótfalu község 1618-1687 között használt viaszpecsétjén található ábrázolás. Kisebb-nagyobb változtatások után 1900-tól szerepel ismét a bélyegzőkön. Most már Tahitótfalu jelképeként, a maival szinte teljesen azonos változat.

Ez megtalálható egy 1920-as években készült festményen és a második világháború után felállított hősi emlékművön. Új elem a címeren a fekete sas karmai között található pallos és királyi pálca. Ez a motívum a Tahy család címeréből származik, így most már a múlt század végéig pusztaként szereplő Tahinak is van jelképe Tahitótfalu címerében.

A címer elemeinek értelmezése, magyarázása kockázatos dolog. Néhány heraldikai és történeti mű alapján a következők feltételezhetők:

Városfal, torony - valószínűleg városcímer utánzásaként került a pecsétre, majd a címerre. Jellegzetesen középkori elem. Talán a falu királyi birtok voltára is utal. (Mindez magyarázhatja az Óbuda címeréhez való nagy hasonlóság is. Tótfalu az óbudai uradalomhoz tatozott.).

Államcímer - A kettőskereszt helyén két csillaggal - szintén a királyi birtokhoz való kötődést jelezheti.

Sas - a középkortól kezdődően kedvelt címerállat. A "madarak királya" totemállatként is szerepelhet a címeren, így utalhat az Árpád - házra, a turulra. A Szentendrei sziget a Megyer törzs szálláshelye volt, lásd a szomszéd Pócsmegyer község nevét.

Csillag és félhold - a középkori címerek jellegzetes asztrológiai jelképei. Népies értelmezés szerint a hold utalhat a török időkre, a csillag pedig a XVI. század végétől menekültként idetelepülő protestánsokra.
Vörös szín - harcra, vérre utal.

Helytörténeti írások

A híd története

A következő írást idős Nagyházú László vetette papírra, aki 1904-ben született Tahitótfaluban. Gazdálkodóként élte életét. Szülőfaluja eseményei érdekelték. Nyitott volt a régi és az új dolgokra egyformán. Aktív vezetője, kurátora volt a református gyülekezetnek. 1992-ben halt meg.

Kötelességemnek érzem, hogy az utókor számára leírjam az első hídnak a keletkezését. Mert az a híd ami most van, ez nem az első.

Az elsőt 1912 tavaszán kezdték építeni és 1914-ben, az első világháború kitörése előtt egy héttel szentelték fel. Ezt a hidat 1944 decemberében felrobbantották a németek. 1945 januárjában az oroszok építettek egy cölöphidat, ez volt a második híd. Ezt a hidat a jeges ár elvitte még azon a télen. Építettek helyette egy másikat, ez volt a harmadik. Azután Tildy Zoltán és Gerő Ernő idejében felépítették a vashidat, ez volt a negyedik. Később, megépült a mostani, tehát az ötödik. Ezen járunk most.

A következőkben az első hídnak a megépítéséről írok, mert az akkor élő emberek közül már nem sokan vagyunk most is élő emberek.

Legelőször is emléket állítok szeretettel és tisztelettel azoknak az embereknek, akiknek a gondolatában megszületett a híd felépítésének ötlete. Fülöp Béla református tanító volt.



Sok olyan dolgot hozott létre, ami akkor még elképzelhetetlen volt. A nagy tűz után (1900) megszervezte a tűzoltóságot. Az ismétlő nagyiskolás fiúkat ojtani tanította (kertészkedni), és ami még akkor elképzelhetetlen volt, iskolai könyvtárat hozott létre. A felnőtteknek csinált olvasókört, igaz, hogy az akkori bátyámuramék csak pipázni mentek oda, olvasni nem, minek rontani a szemüket. Összehozta a gazdakört, oda már szívesebben ment a nép, mert ott lehetett inni is, és politizálni is, a hitelszövetkezetet és a kosárfonó iskolát. Még akkor nem volt más szórakozás falun, csak a kocsma, ő azonban arra beszélte rá az embereket, hogy ne a kocsmába menjenek, hanem egymás házához, és ott beszélgessenek. És így lassan szokássá lett, hogy nyáron vasárnap délután, ősszel és télen a hosszú estéken egymást látogattál, ittak és pipáztak, és persze politizáltak. Az ő köréhez tartozott a nagyapám is, aki akkor bíró volt. Nagyapám nem ivott semmmi szeszes italt és nem dohányzott. Mai napig sem tudom elképzelni, hogy bírta ki abban a pipafüstben. A beszélgetések persze nagyrészt a hídról folytak, mert ezt a falu nagyobb része kívánta. Volt olyan aki azt mondta " minek á, így mindig a nyakunkon lesznek az urak, meg a végrehajtók".

Megvolt a kívánság, de a község kevés volt, hogy a maga erejéből megépítse a hidat. És itt jött Fülöpnek egy hatalmas politikai ötlete. Ennek köszönhette a község népe a hidat, és később ő is a lelki fájdalmakat. Abban az időben nálunk két párt volt. Volt a kormánypárt és az ellenzék, akkor "negyvennyolcas" pártnak mondták. A választásokon mindig a kormánypárt győzött. Ez természetes volt, mert Pomáz az Almásyaké volt. Szentendrén és falunkban minden irodában dolgozó alkalmazott csak a kormányra szavazhatott, mást nem tehetett, mert akkor még nyílt szavazás volt, nem titkos. A római katolikus államvallás volt, a plébános vitte magával a híveket. Ők másként nézték a kormányt és a királyt, mert még a hangjukat is megrezegtették a tiszteletük jeléül, hogyha azt mondták "királ". De azok a vastagnyakú kálomisták a kormányban csak az elnyomót látták és a királyt csak úgy nevezték "Ferenc Jóska". Választáskor mindig a kormánypárt győzött az előbb említett okoknál fogva, kevesen voltak az ellenzékiek. De a képviselőnek sem volt mindegy, hogy a választási harc után, vagy "egyhangú" szavazattal jutott be. Habár ez inkább hiúsági kérdés volt. Ezt használta ki Fülöp Béla, aki felismerte az ebben levő lehetőségeket, a falu érdekét tartva szem előtt, meggyőzte az értelmesebbb lakosságot, hogy egyezzenek meg Almásy képviselővel, hogyha kijárja, hogy a hídépítésre kap a község állami kölcsönt, akkor a szavazásnál nem lesznek ellenzékiek. Megtörtént az egyezség, meglett az ígéret.



Almásynak sógora Vekerle (!), az akkori pénzügyminiszter, és így tekintettel a családi viszonyra nem volt olyan nagyon nehéz a kérdés. Nemsokára ment a faluból küldöttség a miniszterhez, aki kegyeskedett a híd építésére 250 ezer korona hitelt adni kamatmentesen, 15 évre. Megvolt tehát a pénz és megindult a munka, és ezzel együtt az örök ellenkezés. A népnek az a része, amelyik nem akarta megérteni a fejlődést, elképzelhetetlen dolgokat kiabáltak. Például, hogy a Dunába épített hídlábak megtartják a jeget, és az árvíz elönti a falut. Akkor még a cement falun ismeterlen volt, és azt híresztelték, hogy Pesten összegyűjtötték a hamut és abból építik a hídlábakat. Gúnynótákat daloltak esténként a faluban. Amikor megtudták azt, hogy a hídon majd fizetni kell az átmenésért, olyan magasra nőtt az ellenkezés, hogy egy sötét estén megverték az esküdteket részeg, felbíztatott emberek. Nagyapám volt akkor a bíró, kapott ő is. De Fülöpöt nem verték meg, csak úgy "gurították". A hídon tényleg fizetni kellett. Oda és vissza 2 fillért, az iskolás nem fizetett. Egy kétlovas kocsi, szekér oda és vissza 10, teherrel 20 fillért. Vidékiek a dupláját fizették.

A híd építéséről nincs mit mondani, ment a munka simán. A híd részeit apró darabokban hordták ide, és itt szegecselték össze. Akkor még nem ismerték a hegesztést. Itt melegítették a szegecseket és kalapálták össze kézzel a hídrészeket. Zengett a környék a kalapácsolástól, a nép egyik része örült, a másik része káromkodott. Jöttek idegen kubikusok a földmunkát csinálni. Jó munkás emberek voltak és jó mulatók. A munka ment , és alig két év alatt kész lett a híd. Az első világháború kitörése előtt egy héttel adták át a forgalomnak. Akkor úgy mondták, hogy fölszentelték. Almásy-híd lett a neve.

A híd megálmodójának, Fülöp Bélának a sok munkája mind el lett felejtve. Nem tudták neki megbocsáltani, hogy egyszer a kormányra szavazott. Nem bántották, csak nem köszöntek vissza neki. A halálos ágyán az volt az utolsó szava: "háládatlan nép, háládatlan nép".

És ha most átsuhanunk a mai modern hídon, emlékezzünk meg néha azokról, akik sokat munkálkodtak, tűrtek bántást, csúfolódást, gyűlöletet és verést is azért, hogy építsenek a nép javára.

Tahitótfalu, 1985. szeptember 20.
id. Nagyházú László
(1904-1992)

 

Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546-1590. évi összeírásai
Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok
Pest Megyei Levéltár, Bp., 1985

580. TAH puszta, a visegrádi náhijéhez tartozik

1546-ban: "Tah puszta, ráják nélkül. A jövedelem 200 akcse: búzatized 3 kile, kevert tized 4 kile és musttized 25 pint." Haszonélvezője Hüszejn Isztrofcsa tímár-birtokos, a budai vilájet beglerbégjének egyik csausa.

Tah pusztához tartozónak jegyezték fel még az alábbi majorságot: "Tah Ferenc és János és Bernát és István majorsága, Hüszejnnek, a budai mírmirán egyik csausának kezén. Mivel a nevezett majorság üres és elhagyatott volt, birtokba adása jogos, Hüszejn csaus tímár-birtokos ennek alapján a tapu-illetéket róla megfizette s a tized megadásának a feltételével az új defterben a nevére íratott. A jövedelem a tizedekből 100 akcse: búzatized 3 kile, kevert tized 2 kile, musttized 25 pint és szénatized 10 akcse."

1559-ben: "Tah puszta Tódfalva nevű falu rájáinak szőlői vannak itt. Jövedelem 3091 akcse: búzatized 5 kile, kevert tized 11kile, szénatized 3 szekér, musttized Tódfalva lakossága 15 szőlő után 936 pint, Vácrév falu lakossága 7 szőlő után 400 pint és Megyer (?) falu lakossága 4 szőlő után 160 pint. A musttized összesen 1496 pint." Feljegyezték még Tah Ferenc és János és Bernát és István majorságát, melyet a tapu-illeték lefizetése után az 1546-ban már említett Hüszejn csaus tímár-birtokos használt. Tah puszta szultáni hász-birtok volt.

1562-ben: "Tah puszta és Szentpetre puszta ráják nélkül, Tótfalu, Vácrév, Várad és Torda falvak lakosainak kezén, akik szántják-vetik és szőlőjét művelik. A jövedelem 7750 akcse: búzatized 100 kile, kevert tized 35 kile, kincstári rét jövedelme 100 akcse és musttized 2496 akcse." Szultáni hász-birtok.

1580-ban: "Tah és Szentpetre puszta, ráják nélkül. A jövedelem 450 akcse." Szultáni hász-birtok.
1590-ben: "Tah puszta, Tótfalu falu közelében. A jövedelem 1500 akcse." Haszonélvezőjére nincs adatunk.

 

606. TÓTFALU falu, a visegrádi náhijéhez tartozik

  Népességi adatok

 

Családfők száma

Nőtlen fiaik száma

Családfők nőtlen testvérei száma

Egyéb nőtlenek száma

Összeírtak száma

Dzsizjefize-tők száma

1546-ban

7

-

-

-

7

5

1559-ben

27

10

-

1

38

10

1562-ben

28

7

-

-

35

28

1580-ban

40

18

-

-

58

nincs adat

1590-ben

63

35

3

2

103

30(!)

Az 1559. évi defter szerint az 1546-ban összeírtak közül meghalt 3 családfő, ott maradt továbbra is 4 családfő. Rajtuk kívül 1559-ben nyilvántartásba vettek még 2 összeírási sorba került nőtlen fiút, valamint 23 beköltözött családfőt, 8 nőtlen testvért és 1 egyéb nőtlent. Az 1546-ban összeírtak 43%-a tehát meghalt, de a viszonylag nagyszámú beköltöző révén 1559-ben 443%-kal többet tudtak nyilvántartásba venni, mint 13 évvel korábban, ezen belül a családfők száma 286%-kal lett több.

A következő három év alatt a ki- és beköltöző családfők száma majdnem kiegyenlítette egymást, a családfők száma eggyel gyarapodott, de a nyilvántartásba vetteké 8%-kal csökkent. A későbbi évtizedek során azonban a lakosság száma fokozatosan gyarapodni kezdett: az összeírtak száma 1580-ra 66%-kal, 1590-re további 78%-kal, illetve ezen belül a családfők száma 1580-ra 43%-kal és 1590-re újabb 57%-kal növekedett. Az első összeíráshoz viszonyítva tehát megállapítható, hogy a 44 év leforgása után a családfők száma pontosan kilencszer annyi lett, a nyilvántartásba vettek száma pedig majdnem tizenötször lett több, mint 1546-ban volt.

Foglalkozásra utaló adatok: 1562-ben 1 kovács, 1580-ban 1 mester és 1590-ben 1 pásztor.

Gazdaságtörténeti adatok

 

1546-ban

1562-ben

1590-ben

Búzatized

72 kile

340 kile

500 kile

Kevert tized

20 kile

74 kile

350 kile

Musttized

-

1500 pint

1200 pint

Lencse- és babtized

-

-

200 akcse

Vöröshagyma-és Fokhagymatized

-

-

400 akcse

Gyümölcstized

-

-

250 akcse

Káposztatized

-

-

250 akcse

Méhkasok száma

5 darab

80 darab

175 darab

Sertések száma

3 darab

40 darab

225 darab

Báránytized

-

-

23 darab

Haltized

-

-

200 akcse

Sarlóadó

-

-

200 akcse

Széna- és tűzifa adó

-

720 akcse

1500 akcse

Szalma ára

-

-

250 akcse

Vágóhídi illeték

-

-

200 akcse

Mezei kártevés bírsága

-

-

100 akcse

Menyasszonyadó és Hordóadó

-

-

250 akcse

Bírságpénz

15 akcse

225 akcse

800 akcse

Az 1546. évi összeírás adatai alapján a termelési viszonyok jónak mondhatók: egy-egy család gabonából átlag 131 kilét takarított be. Hasonlóan jó anyagi körülményekre utal az az adat is, mely szerint 5 gazdát, a családfők 71%-át dzsizje-adó és kapuadó fizetésére egyaránt kötelezni lehetett.

1562-re a gabonatermelés családonkénti átlaga 148 kile lett s mellette még intenzív szőlőműveléssel is foglalkozni kezdtek oly mértékben, hogy egy-egy család átlag 536 pintet szüretelt.

1580-ban a szolgáltatási kötelezettségeket nem részletezték, mert azok pénzbeli értékét általány összegben állapították meg.

1590-re a gabonatermelés családonkénti átlaga 135 kilére, a bortermelésé pedig 190 pintre csökkent ( a bortermelés mennyiségileg csak egyötödével csökkent, az átlag a felszaporodott családok miatt lett a korábbinak majdnem az egyharmada).

Az 1559. évi defterben feljegyezték, hogy a falu lakosainak Várad faluban és Tah pusztán szőlőik voltak. Várad falu összeírása során még azt is feltüntették, hogy a tótfalusiaknak 1400 pint volt a musttizedük, Tah pusztán pedig 936 pint. Bortermelésük fellendülése azonban átmeneti jellegű volt, mert Várad lakosai 1562-re visszatértek, Tah pusztán pedig ekkor már Torda, Vácrév és Várad faluval kellett osztozniuk.

Az 1580. évi összeírásban viszont az ismét lakatlan Várad falut már úgy vették nyilvántartásba, mint Tótfalu lakosainak szántóját.

A falu méhkas- és sertésállománya 1562 körül még csak szűkösen biztosíthatta a saját fogyasztásuk szükségletét, de már az 1590. évi kimutatás szerint ellátásukon kívül eladásra is jutott belőle. A juhtenyésztés ugyancsak 1590 körül kezdett megindulni.


A földesúri jövedelmek teljes összege és azok haszonélvezői:

1546-ban 1100 akcse, Hüszejn Isztrofcsa, tímár-birtokos, a budai mírmirán egyik csausa.

1559-ben Szentpetre pusztával együtt 5186 akcse, szultáni hász-birtok.

1562-ben 11119 akcse, szultáni hász-birtok.

1580-ban Várad pusztával együtt 25950 akcse, ehhez hozzácsatolták még az 50 akcse jövedelmű Batka szigetet, valamint a visegrádi felső vár mohamedánjainak 3100 akcsét kitevő kertadó, gyümölcstized és egyéb földesúri jövedelmét, melynek együttes hozama 29100 (sic) akcse volt, amit közösen bírt Naszuh bin Mahmud, a visegrádi felső vár szerbölükje 1800 akcse és még 17 janicsár 1700-1700 akcse részesedéssel.

1590-ben 24000 akcse, haszonélvezőjére nincs adatunk.

 

Helytörténeti kiadványok

G. Szalai István: Hőseink

ELŐSZÓ (részletek)

"A XX. század az emberiség történetének talán a legvéresebb korszaka volt. Korábban helyi háborúk tizedelték a népességet, most két világháború pusztította emberek millióit. A kötelező katonai szolgálat és a két világháború miatt apáink, nagyapáink legtöbbje nem kerülhette el a harctereket. Így történt ez falubeliekkel is.

Az I. világháborút követően könyvek tömege jelent meg a harcok és a katonák történeteivel. A hazáját védő katona hősként jelenhetett meg a köztudatban. A II. világháború után nem így történt. A magyar katonákról, a harcok, az egyéb háborús események, a résztvevők történeteiről, a hadifogságról foghíjas, erősen cenzúrázott könyvek jelenhettek csak meg. Változás 1990, a rendszerváltás után következett be. Sok II. világháborús emlékmű készült, és végre cenzúramentes könyvek jelenhetek meg a témáról. Ezek sorába tartoznak azok a helytörténeti kiadványok, amelyek a háborús eseményeket, az egyes emberek, katonák sorsát örökítik meg tanulságként az utódok számára. (.)

Az olvasószerkesztői munkát dr. Sin Edit a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársa végezte. Szakemberként a következő megjegyzést fűzte a történetekhez: "G. Szalai István gyűjtése úgy mutatja be a két világháborút, ahogy a tahitótfaluiak emlékezetében él - sokszor már áttételesen, mások elbeszélése alapján, esetleg kiszínezve, néha indulatokkal, néha előítéletekkel terhesen. Ez is történelem, sőt hiteles történelem akkor is, ha nem mindig egyezik a tudósok által feltárt adatokkal vagy eszmei értékelésekkel. Azokat a hivatalos történészek leírták, mindenki olvashatja. De ami a hadviseltek, fogságot járt egyszerű emberek tudatában él a saját bőrükön megtapasztalt történelemről, kevés könyvben érhető tetten. G. Szalai István könyvében tetten érhető. Ez adja a könyv egyik, néprajzkutatók számára is figyelemre méltó értékét. Tehát ne a pontos adatokat keressük benne, hanem a történelemnek egy mélyebb, a történelmet elszenvedő emberek lelkében élő vonulatát."

Őrizzük elődeink emlékét, gondoljunk hazánkat, falunkat védő "hőseinkre", akik életüket sem kímélve harcoltak mindannyiunkért. Példájukat tekintsük követendőnek, de tegyünk azért, hogy többet senkinek se kelljen háborút átélnie.
   

Tahitótfalu, 2004. augusztus 26.
Budai Mihály
Polgármester

Részletek a könyvből

Tahitótfalu férfiainak I. világháborús emlékezete

"A világháború pusztítása szakadt reá erre a bűnös világra.
Oh, mennyi szenvedés és mennyi fájdalom!
Mennyi ismeretlen, elrejtett sírhalom!
Hőseink szobrára 77 név vésve,
Mely e háborúnak a szörnyű termése.

Csak a mi falunkban, csak itt miközöttünk,
Oh, hát akkor mennyi, messze körülöttünk?
E vérzivatarról mostan emlékezezem,
A hősök arcát sorra felidézem.
Hogy emlékezés tanítson hálára,
Tanítson készülni a békés világra. (.)"

Dr. Ecsedy Aladár

B. Csereklye József (1875-1949)
1914. augusztus 25-én vonult be "a haza védelmére2 - ahogyan felesége írta. Előtte a K. u. K. Trainsregiment 2-nél szolgált, ahonnan 1898. Január 26-27-én szabadságot kapott. De katona volt már a millennium évében, 1896-ban is az Erganzungs-Bezirk Kompany in Budapest-nél mint gyalogos. 1916-ban Brünnben volt, amit egy üvegbe helyezett, faragott kereszt irata igazolja. Az olasz fronton sérült meg, 80%-os rokkant lett. Tudni való még, hogy édesanyja és felesége meglátogatták őt Radafalván (Vas m.) 1914 október 22-én. Hadigondozási igazolványa szerint a jobb farcsonton sebesült és bal alsó végtagja bénult le. Rész vett honvéd géppuskás tanfolyamon is. 1918. Novemberében bocsátották el a katonaságtól. Nyughelye a tahitótfalui református temető.

Liptai Lajos (1888-1958)
1915-ben vonult be az I. honvéd gyalogezredbe, majd az orosz frontra ment és számos ütközetben vett részt. 1916-ban a 306-os vegyes honvédezred kötelékébe került s így esett orosz fogságba. Szemidegei a háború miatt felmondták a szolgálatot. Kollár Mihály fejlövéséről ő és Bánka Mihály számoltak be. Nyughelye a tahitótfalui református temető.

Szente János (1875-1923)
Feltehetőleg előbb járt a szerb fronton, mint az oroszon. Szerbiai, csaknem halálos kalandja volt, amikor egy bajtársával az egyik házból női sikoltozást hallottak. Bementek, s az ágyon egy asszony feküdt kisbabával. Hívta magához a magyar bakát. Szente Jánosnak azt mondta a bajtársa, hogy vigyázzon az ajtónál, ő ad vizet az asszonynak. Amikor az asszony fölé hajolt, a nő egy hatalmas, dunyha alatt tartott késsel felmetszette a katona hasát úgy, hogy belei kifordultak, s rögtön meghalt. A jószándékot így jutalmazta a szerb nő. Ki gyakorolhatott volna ezek után kegyelmet?! Szent János Szerbia után az orosz frontra került, ahonnan annyira lerongyolódva jött haza, hogy a felesége sem ismerte fel saját házuk előtt. Innen hozta szívbetegségét is. Karácsony előtt halt meg, nyughelye a tahitótfalui református temető. Egy korabeli fénykép több sebesült bajtársával ábrázolja. Bal mellén 3 kitüntetés látszik.

A második világháború, 1939-1945

Dr. Ecsedy Aladár: A második világháború (részlet)

"A második világégés még nagyobb lett,
Ebben már nem csak a katona szenvedett.
Veszélyben volt az is, aki itthon maradt,
Rettegéssel nézte a sok gépmadarat.

Pincelakók lettünk miképen a férgek,
Ám de ez sem adott biztos menedéket.
Légi riadót hallgattunk zene helyett,
És ilyenkor a bátor is csak rettegett. (.)

Bár az idő gyorsan halad, meg sohsem áll,
A szív sebe teljes gyógyulást nem talál.
Minden emlék felszakítja a sebeket,
Megindítja szemeinkből a könnyeket.

Ha az Isten majd eltöröl minden könnyet,
Ha nehéz volt, lesz az mindig könnyebb.
Felragyog majd a dicsőség fényes napja,
S megállunk majd az Isten előtt térdet hajtva."

Benedek István (1915-1986)
Elődeiről az 1717-es jegyzék azt írta, hogy nagyra becsült és híres kovácsmesterek voltak. Ő ezt a hagyományt tovább vitte úgy a polgár, mint a katonaéletben. 1939-ben vonult be a Nádor laktanyába Gyürki Józseffel és még más falubeliekkel. Pesthidegkúton volt újonc, majd szolgált Tápiósülyön. 1943 júniusában az erdélyi Székelyhidán, majd az aratási szabadság után ugyancsak Erdélyben, Alsókosályon volt. Patkolókovácsként dolgozott a katonaságnál is. A tahitótfalui református temetőben nyugszik.

Csörgő Mihály (1914-1989)
1938-ban vonult be Vácra a kerékpáros zászlóaljhoz. Felderítő rádiós lett. Két évet szolgált a zászlóalj kötelékében, s ennek folytán részt vett a felvidéki bevonulásban is. Elmondása szerint a harmadik felderítő katona volt, aki az anyaországból átment a Felvidékre. A szlovákok egy alkalommal orvul rájuk lőttek egy templom tornyából géppuskával. Az előtte és az utána menő katona mindkettő megsebesült. Neki a rádióját találták el, úgy hogy még le tudta adni a hírt a tüzérségnek. Sokszor emlegette, hogy neki a később a fronton eltűnt Nagyházú Lajos tüzér mondogatta, hogy Csörgő Mihály rádiós üzenete végszavára már szét is lőtték a tornyot. A felvidéki magyarok nagyon szívélyesen fogadták a bevonuló magyar katonákat. A határőrizetet a magyarok-szlovákok együtt látták el. A szlovákok nappal barátilag viselkedtek, éjjel viszont orvul rálőttek a magyarokra. A fronton Nagyházú Lajossal, Csizmadi Jánossal volt együtt. A felvidéken találkozott Csörgő Józseffel és Csereklye Sándorral. 1940ben leszerelt, 1941-ben behívták, de félév után egészségügyi okok miatt végleg leszerelték. Nyughelye a tahitótfalui református temető.

Tordai István (1922-1985)
Katonakönyve szerint képzettsége lövész volt s honvédként szolgált. 1943. Október 4-én vonult be a 3-as gépkocsizó lövészzászlóaljhoz Aszódra. Bevonulásától Aszódon volt 1944. December 16-ig. Hadiszolgálata: 1944. július 30-tól 1944. november 20-ig az erdélyi és magyarországi hadszíntéren. A tahitótfalui református temetőben nyugszik.

 
L. Gál Éva: Tahitótfalu Múltjából

Részlet az Előszóból

"L. Gál Éva történész munkásságának fontos állomása a Zichyek óbudai uradalmáról, annak 1659-1766 közötti időszakáról írott könyve. Ebben az időszakban községünk az uradalom része volt. Az adatgyűjtés, a tudományos feldolgozás során Tótfaluról is jelentős mennyiségű információ gyűlt össze. Ezeket további irodalmi, levéltári kutatásokkal bővítve írta meg Gál Éva, Tahitótfalu XVI-XVIII. századi történetét. A kiterjedt jegyzetanyag miatt segédkönyvként is jól használható. Munkáját későbbi helytörténészek tekintsék mértékadó mintának. Jelen munka későbbi bővítésekkel válhat teljességre törekvő falu monográfiává."

Budai Mihály
Polgármester

Részletek a könyvből

Tótfalu a török időkben

"Valószínűleg már 1541-ben, Buda török kézre kerülésekor, de legkésőbb 1542-ben (Buda sikertelen visszafoglalási kísérlete után) török megszállás alá került, szultáni birtok lett, s a budai szandzsákon belül a visegrádi náhijéhez (kerülethez tartozott. Védett fekvésénél fogva a háborús időkben is ritkán vált hadszíntérré (jóllehet portyázó katonák olykor rajtaütöttek a falun).

Valószínűleg ezért nem érték teljes elnéptelenedéssel járó súlyosabb pusztítások, - mint oly sok más települést ezen a vidéken. Mindenesetre már az első fennmaradt török adóösszeírás (defter) 1546-ban lakott helyként vette számba. Ezt követően a 16. század folyamán 1559., 1562., 1580. és 1590. évből maradt fenn Tótfaluról név szerinti török összeírás. Ezek közül azonban csak az 1559. évi férhető hozzá magyar fordításban. Az 1546. és 1552. évi névsorokat Káldy-Nagy Gyula 1971-ben Ankarában tette közzé török nyelven."

Tótfalu Buda felszabadítása (1686) után

"Tótfalut, az általa használt Torda, Vácrév, Szentpéter és Várad pusztákkal együtt az uralkodó (.) 1659-ben a komáromi váruradalommal együtt (amelyhez 1566 óta Tótfalu is tartozott) idősebb Zichy István kamaraelnöknek adományozta (valójában eladta), fiágon örökjogon. Ettől az időponttól kezdve a tótfalusiak már a török uralom idején is Zichy Istvánnak, illetve 1671-től kezdve az uradalmat apjától már életében öröklő ifjabb Zichy Istvánnak adóztak, és amikor különféle ügyekben tanúskodtak, Zichy István jobbágyaiként szerepeltek."

 

Mányoki Ádám Tótfaluban

"Az 1725. évi dicalis összeírásban a névsor vége felé egy jobbágy nevét áthúzták azzal a magyarázattal, hogy megölték, s más kézírással azt írták mellé, hogy "Mányoki Ádám foglalta el", mármint a házat. A 18. Század legkiválóbb magyar festőművésze úgy kerülhetett Tótfaluba, hogy öccse, Mányoki Sámuel, aki Sárospatakon szerezte teológusi végzettségét, 1716-tól kezdve itt volt református lelkipásztor. Előzőleg "II. Rákóczi Ferenc mellett kötött kardot, s majd mint nyugalomba lépett kapitány hirdette az Isten igéjét Tótfaluban".

Mányoki Ádám élete nagy részét külföldön töltötte. De közben hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon is időzött és dolgozott. Hazánkban legismertebb alkotása II. Rákóczi Ferenc 1708-ban készült portréja, amely egyben legkiválóbb művei közé tartozik. Hosszabb külföldi tartózkodása után 1724-ben tért haza ismét, s feltehetően ekkor kapta meg használatra a fent említett tótfalusi jobbágyházat, valószínűleg Podmaniczky Jánostól, aki ez időben a helység egyik zálogbirtokosa volt. 1724-ben festette meg Mányoki Podmaniczky Jánosnak és családjának portréit.
   

1728-ban Mányoki Ádámnak már hajtómalma is volt Tótfalu melletti Duna-ágban. Egyébként is a kor viszonyaihoz képest meglehetősen jómódú lehetett. Erre enged következtetni öccsének 1734-ben készült végrendelete. Mányoki Ádám ugyanis 1731-ben - ekkor már végleg - újra külföldre, Szászországba költözött, ingóságainak egy részét Tótfaluban, Mányoki Sámuelre hagyta.

 

Tahitótfalu konyhai falvédői az 1900-as évekből

Szerkesztette: Szőnyi Zsuzsanna és Wegroszta Gyula

A falvédő (részletek)

2000-ben, a millenniumi ünnepségek idején vetődött fel bennük, hogy méltó megünneplése volna az évfordulónak egy olyan kiállítás, mely az itt élt embereket mutatná be. A fényképekből készült kiállítás nem várt sikerrel zárult, biztattak bennünket a folytatásra.

A gyűjtés során kiderült, hogy a kézimunkák az 1900-as évek elejétől maradtak meg, korábbi datálásúval ez idáig nem találkoztunk. A kézimunkák több célra készültek. Az asztalterítőkön kívül varrtak hokedliterítőt, vízpadterítőt, kefe- és fésűtartót, varrógépterítőt, függönyt és falvédőt. A falvédőket azért választottuk a kínálatból, mert mint képzőművészek, óhatatlanul kötődünk a képi ábrázoláshoz, a mondanivaló képi megjelenítéséhez. A falvédő ábrázolások és azok szövegei sokat elmondanak készítőjükről, a gondolkodásukról, őszintén beszélnek vágyaikról, az ekkor élt emberek életéhez fűződő viszonyáról, a kor társadalmi és erkölcsi elvárásairól és nem utolsó sorban a korszak nőideáljáról.

A falvédők nem egyéni alkotások, hanem előnyomott munkák, közösségi ízlés alapján terjedtek el. A rajzolók a mintákat különböző helyekről vették. Másoltak levelezőlapokról, emlékkönyvek szövegeit is felhasználták vagy ismert képzőművészeti alkotást varrtak a falvédőre. Témájuk, mondanivalójuk a beteljesült vagy be nem teljesült szerelemről, a napi törődésről, a jóravalóságról, a konyháról, a jó asszony ismérveiről, vallási hitükről, hazaszeretetről szólnak.
   

A Tótfalun varrt konyhai falvédők nem térnek el az ország más településein készült falvédőktől. Az asszonyok elmondása szerint Vácon vásárolták az előre megrajzolt, dukkolt falvédőket, de vásároltak vándorkereskedőktől is.

A képi ábrázolások sokfélék, mindig a falvédő szövegét illusztrálják. A falvédők színezése lehet egyszínű, kék, piros illetve bordó fonállal kivarrt, vagy színes.

A faliratok igyekeznek egy mondatba tömöríteni az üzenetet. A szövegek általában egyszerűek, érzelmekkel teli kijelentő mondatok. Népi bölcsességek, jó tanácsok, hétköznapi normatívák, aranymondások, családi harmóniára utalások, valamint nóták, műdalok, operettek illetve korabeli slágerek szövegéből kiemelt szövegrészeket illesztettek a különböző zsánerképek köré. De szívesen felírtak köszöntőket, kívánságokat, Házi Áldást, bibliai idézetet, fohászt. Különböző betűtípusokat alkalmaztak.

Tahitótfaluban szinte minden házban varrtak és használtak falvédőket. A falvédők sorsa családonként változott. Idős emberek konyháiban ma még megtalálhatóak. Az utódok jó esetben emlékként, tiszteletből megőrizték, de sok esetben megváltak ezektől.

Ma már kezdik felfedezni és gyűjteni a konyhai falvédőket. Lehet szeretni és nem szeretni ezt a műfajt, de az vitathatatlan, hogy egy korszak jellegzetes konyhai darabjai, megőrzésük szükséges.

Szőnyi Zsuzsanna - Wegroszta Gyula

 

 
Pollack Mihály és a klasszicizmus

Kiadó: Pollack Mihály Általános és Zeneiskola

Szerkesztette: Balla Mária, Lintner Andrea, Vaczó Zoltán, Wegroszta Gyula

Előszó

Pollack Mihály a hazai klasszicizmus kiemelkedő építésze, aki 150 éve, 1855-ben halt mag. Bécsben és Itáliában tanult, majd 1798-ban Pesten telepedett le. Főműve és egyben legközismertebb munkája a Nemzeti Múzeum, ám emellett számos egyházi és világi középületet és lakóházat is tervezett. Az ő nevéhez fűződik a Deák téri evangélikus templom, a Pesti Német Színház, a régi Vigadó, a Ludoviceum és a szekszárdi megyeháza tervezése is.

Kedvelt tartózkodási helye volt tahiban a maga által tervezett és épített nyaraló, ahol utolsó éveit töltötte. A helyi katolikus temetőben temették el, síremlékét Ybl Miklós tervezte.

A tahitótfalui általános iskola 2000-ben vette fel Pollack Mihály nevét. Azóta kiemelt feladatunk, hogy a Pollack Mihályhoz kapcsolódó helytörténeti emlékeket a falu lakosságával és diákságával megismertessük.

A Pollack Mihály Általános és Zeneiskola diákjai több éve tantárgyi integráció keretében tanulják a történelem, irodalom, zene és képzőművészet korszakait.(...)

 

A szerkesztők



Részletek a könyvből



Pollack Mihály kötődése Tahitótfaluhoz


Pollack Mihály szüreti háza (Tahi Pincesor)

A korban a Tahi domboldalon virágzó szőlőskertek voltak. Szép fákkal körülvett parkban, a XIX. század első felében épült fel Pollack Mihály szüreti háza. A szerény, nyeregtetős épület előtt kis veranda van. Ennek timpanonos oromzatát négy, szép faragású kőoszlop tartja. A veranda hátsó falát két füzérdíszes dombormű ékesíti.

Pollack Mihály nyaralója (Tahi Pincesor)

Minden valószínűség szerint az 1810-es években építi át a felesége révén birtokolt tahi présházat, amelyet kényelmes, padlófűtéses, emeletes, fedett erkéllyel bővített, hosszabb tartózkodásra alkalmas nyaralóra formált. Gonddal válogatta meg a nyaralót övező tájkert fáit.

Pollack Mihály síremléke (Tahitótfalu, katolikus temető)

A síremléket Ybl Miklós készítette. A négy lépcsőfokon álló szarkofág romantikus stílusú. Két oszlopköteget háromszögű oromzat fogja össze.

Utolsó éveiben, amikor tehette Tahiban, a maga tervezte nyaralóban tartózkodott. Téli lakhelyén halt meg 1855. január 3-án az Eger házban, amely a mai Deák Ferenc utcában állt. Gyászjelentésének szavai szerint "tetemei csütörtökön, január 4. délutáni 4 1/2 órakor saját házánál (nagyhíd utcza 13. sz.) beszenteltetnek, Tótfalura szállíttatnak, és az ottani temetőbe ünnepélyesen eltakaríttatnak".


 
Életképek a huszadik századi Tahitótfaluból


Tahitótfalu Község 2007 júniusában meghívást kapott a Néprajzi Múzeumtól, hogy egy kiállítás keretében mutatkozzon be. Erre az eseményre készült el ez a majd száz oldalas könyv. Az igényes kivitelű, képekkel gazdagon illusztrált, angol és magyar nyelvű kiadvány megjelentetését a Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács támogatta.

A kiadványban összegyűjtöttük mindazt, amit Tahitótfaluról tudni érdemes. A település történelmét, örökségünket bemutató bevezető után olvashatunk a jelenről, intézményeinkről, az egyházakról, látnivalókról, a település programjairól. Bemutatkoznak a civil szervezetek, és három helytörténeti kiállítás is anyagát, keletkezését is megismerhetjük. Az idelátogató vendégeinknek de a helyieknek is hasznosak a fontosabb információkat, elérhetőséget tartalmazó oldalak. A kötetet a településről kiinduló túraútvonalak leírása zárja.

Talán a könyv Köszöntője foglalja össze legjobban a szerkesztők elképzelését, a kiadvány célját:

"Kedves Olvasónk!
Érezze otthon magát, amikor végiglapozza ezt a könyvet. Érezze otthon magát községünkben, Tahitótfaluban lakóként, üdülőtulajdonosként és vendégként is. Ismerkedjen meg Tahitótfalu múltjával, jelenével, természeti adottságaival, az épített környezettel és az emberekkel. Reméljük, bár ez a kis könyv rövid, de jó útmutatást nyújt minderről.

Tahitótfalu Község Önkormányzata"

 

 


 



Tahitótfalu           www.tahitotfalu.hu           E-mail: tahitotfalu@tahitotfalu.hu           Oldaltérkép           Felhasználási feltételek